Chapter 5.- Two brothers and two dads.

Chapter 5. - Two brothers and two dads

-Mi?-döbbenek le azonnal, amint meghallom az ajánlatot.- Arra..ti..ti.. arra gondoltatok, hogy én költözzek hozzátok?
-Persze nem erőszak a disznótor. Ha nem akarod nem kell....ez csak...ez csak egy ötlet volt. - visszakozik azonnal, miután meglátja az arcomra kiült döbbenetet. Minden álmom volt Londonban élni és most így hirtelen az ölembe pottyan a lehetőség, hogy valóra váltsam. Ez annyira abszurd.
- Hú, én csak meglepődtem.- válaszolom, majd ahogyan szeretteimre gondolok rögtön elszomorodom.- Szeretnék. Nagyon, de....mi lesz az öcsémmel és apuval? Anyám úgysem engedné meg..-még éppen láttom, ahogy kicsit megrándul az arca mikor aput említem. Gondolom jobban esne neki ha ezt a megszólítást rá használnám.
-Tudod mit?- mosolyodik el és mászik ki az ágyamból. - Még itt vagyok három napig. Gondolkozz el rajta és utána ráérünk a többivel foglalkozni.- dönt vissza a párnáimra, a takarót a nyakamig felhúzza.- Majd reggel megfürdesz. Most viszont aludj egyet. Jót fog tenni, hidd el.- egy puszi után a homlokomra az ajtó felé indult és már csak akkor fordult vissza mikor meghallotta halk, álmoskás hangomat.
-Dave!
-Tessék? -bármikor, amikor rám néz látom ahogyan ellágyul a tekintete. A homlokráncolásnak vége szakad. Úgy néz rám mint a világ hetedik csodájára és ez megmelengeti a szívemet.
-Köszönöm!-  ejtem ki lassan azt az egy szót, amitől láthatóan összezavarodik.
-Mit?- ráncolja a homlokát. Én is mindig ezt csinálom. A gondolatra, hogy mennyire hasonlítunk boldog mosoly telepszik az arcomra.
-Hogy itt vagy!

-Inkább én köszönöm!- még egy utolsó mosoly és az ajtóm már csukva. Nem sokkal később Gyuszi nevű plüssmajmomat magamhoz szorítva át lépem az álmok kapuját.

****

-Léna?!- éppen átfordulnék a másik oldalamra, amikor egy vékonyka hang és apró talpak csattogása felébreszt. Álmosan nyitogatom a szemeimet. Időbe telik míg megszokom a sötétséget és felfedezem a kis alakot az ágyam mellett.
-Mi a baj?- kérdezem.
-Nem tudok aludni.- mondja félénken. Felem a takaróm és arréb csúszom, hogy ő is odaférjen. El tart egy ideig mire bevackolja magát mellém, de megoldja. Kis kezeivel megkeresi az enyémet, majd miután megkaparintja azt megszólal.

-El fogsz menni?- Ez a gyerek mindig mindent tud. Fogadni mernék, hogy hallgatózott. Megint.- Én nem akarom, hogy itt hagyj.
-Figyelj, Öcsi!- sóhajtok nagyot.- Szeretnék odaköltözni Davehez. Tényleg szeretnék, de nem akarlak itt hagyni téged meg apát.

-De neked mostmár másik testvéred van és másik apukád.-súgja sírós hangján.
-Dehogyis!- simítom kezem a fejére.-Nekem két apukám van és két testvérem.-húzom magamhoz közelebb.
- Olyan nincs!-vitatkozik.- Megkérdeztem a tanító nénit és ő azt mondta egy embernek csak egy apukája van.
- Nekem lehet kettő.- csitítom el.-Aludjunk!- már éppen újra beájultam volna , amikor megszólalt.
-Ha majd oda költözöl néha meglátogathatlak?
-Honnan veszed ilyen biztosra, hogy tényleg elmegyek?

- Mert mindig azt mondogatod, hogy te egyszer Londonban fogsz lakni.- válaszol, majd a következő pillanatban csak egyenletes szuszogását hallom.
Sorra veszem a pro és kontra érveimet a költözéssel kapcsolatban. Jó lenne ott lakni, de féltem a szüleimet. Eszembe jut egy idézet.

'Mindenkinek vannak álmai. Egyesek jók, mások rosszak. Egyeseket nem akarunk elfelejteni. Néha rájössz, hogy kinőtted az álmaidat, néha úgy érzed, végre megvalósulnak. És egyeseknek rémálmaik vannak. De akármit is álmodsz, ha eljön a reggel, kopogtat a valóság és az álom lassan elillan.'Én ezt nem akarom.Nem akarom, hogy minden amit egyszer megálmodtam csak emlék maradjon vagy egy kis tinikori hülyeség. Azt akarom, hogy mindent el érjek amit csak valaha megálmodtam. Az első lépés London és ha emiatt el kell hagynom az életet amit eddig éltem vállalom. Elvégre meg tudnak látogatni, nem? Anya és Apa itt lesznek egymásnak és Ádinak. Annának rengeteg barátja van. Eleinte nehéz lesz, de később örülni fogok a döntésemnek. Remélem.

Köszönöm szépen a komikat az előző fejezethez! :)
Kaphatok ide is?
xoxo.

-Amy H.

Chapter 4. - Selfish.

Hellóbelló! Új feji fent, még időben. Siker! Bár az utolsó fejihez csak egy valaki írt, én mégis felraktam. Csak miatta.

Kicsit változtattam az írásmódon. Igazából nem értem miért írunk mindig múlt időben. Nekem már magától, úgy jött. (kérdezett, mondta..stb.) Kipróbáltam ezt jelennel és sokkal könnyebben jöttek a mondatok. Szóval szerintem mostantól így hagyom. Remélem nem okoz gondot.

Áfonyának.

'I'm in this fight and I'm swinging and my arms are getting tired. I'm trying to beat this emptiness but I'm running out of time.'

Chapter 4.- Selfish

- És ez itt az én szobám…- nyitok be kis birodalmamba Daviddel az oldalamon.

- Hű!- mondja elismerően miközben tekintetét végig vezeti a Union Jack mintájú falakon. – Ez nagyon…

- Sok? Csicsás? Giccses?- sorolom a lehetőségeket, mire ő megrázva a fejét hangosan felnevet.

- Angol. – huppan le az ágyamra és int, hogy tegyem azt én is. – Nincs kedved beszélgetni?

- De van. – a vigyort még nem sikerült leolvasztani a fejemről mióta megérkezett. Na majd drága jóanyám megteszi, ha hazaér. Ebben biztos vagyok. – Szóval? Danny miért nem jött veled?- érdeklődöm bátyám felől.

- Neki is suli van. – mondja. - Szerintem elég laza apa vagyok, de ez az egyetlen dolog amiből nem engedek. – ezt gondoltam. Valahogy mégis elszomorított a gondolat, hogy ő nincs itt. – Ha láttad volna milyen hisztit levágott tizenhét évesen, amiért nem jöhetett! Már most imád. –mosolyog rám. Kék szemeiben és nevető gödröcskéiben magamat láttam. Le sem tagadhatott volna. Annyira hasonlítunk.

- Engem? – lesek fel szempilláim alól.

- Bizony. – bólogat lelkesen.

- Hát azért örültem volna neki, ha ő is jön…- nézek félre egy pillanatra.

- Nézd kicsim….vagyis Léna –javítja ki magát azonnal. –Sajnálom, hogy így felforgattam az életedet. Nem akartam neked rosszat és soha nem is tenném. Én csak….önző voltam és nem foglalkoztam azzal, hogy ez az egész mekkora fájdalmat okozhat neked. Meg tudsz nekem bocsátani? – kérdezi kétségbeesetten. Válasz helyett csak szorosan átölelem.

- Ez egyáltalán nem a te hibád. - súgom, mire ő eltol magától, hogy a szemeimbe tudjon nézni.

- Ha sok lenne neked ez az egész, rögtön szólj! Rendben?

- Nem sok esélye van, de rendben. – beszélgetésünket a lent csapódó ajtó és öcsém kiabálásának a hangja törte meg. Megjött anya. Szuper! Előre félek.

- Szóval Dave, hogy van a fiad? –Hát persze, hogy anyámnak pont vacsora közben kell ezt csinálnia. Mióta megjött folyamatosan ez megy. David udvariasan üdvözli, ő meg elmegy mellette , mintha ott sem lenne.

- Köszönöm, jól! Okos, szorgalmas, tisztelettudó és remek hangja van. Olyan, akire tényleg büszke lehetek.

- Aha. – horkant anyu. Kezd elegem lenni belőle…

-  Na idefigyelj! Ez itt mind a te hibád. Ha te nem titkolózol és nem szakítasz el tőle nem lenne ez! Nem kellett volna az egész eddigi életemet hazugságban leélnem. – nézek keményen a szemeibe. -  Tudod, már nem is haragudtam rád. Úgy voltam vele, hogy megvolt rá az okod amiért ezt tetted. Biztos jót akartál. Francokat! A büszkeséged és a gyerekes duzzogásod miatt elszakítottál egy gyereket az apjától. Ezek után szerinted van okom rá, hogy megbocsássak neked? Komolyan, anyu? Ennyi erővel már el is vetethettél volna. Nem kellene most ezzel a helyzettel küszködnöd.

- Befejezted? –kérdezi összeszorított szájjal. Fáj az igazság, mi?

- Elment az étvágyam. – tányérom a mosogatóba vágva , könnyekkel küszködve a szobám felé indulok. Ez a beszélgetés még az élettől is elvette a kedvem. Csak egyedül akarok lenni végre.

Ajtómat hangosan becsapva magam után, egy csomag zsepivel a kezemben vágódom bele az ágyamba, hogy végre kiadhassam magamból az elmúlt napok okozta feszültséget.

- Húzz el!- szólok ki szipogva, miután meghallom a kopogást.

- David vagyok. Bejöhetek? – próbálkozik tovább. Gyors mérlegelés után újra kiszólok.

- Gyere! – végül beengedem , de azért a fejem visszafúrom a párnába. Hallom, amint bejön az ajtón és nem sokkal később óvatos simítást érzek a hajamon.

- Jobban vagy?- kérdezi én pedig, mint fuldokló kapaszkodom meg a kezében és bújok közelebb hozzá.

- El akarok innen menni. – kezdek bele újra a sírásba. Kíváncsi vagyok, mikor fogynak el a könnyeim. Kezd elegem lenni belőlük.

- Hová? – bújik be mellém. – Mond meg és én elviszlek bárhová, ha ettől jobb lesz neked. - suttog miközben a mellkasára von. Már nem furcsa, hogy így közeledik hozzám. Ezalatt a két hét alatt már hozzászoktam a gondolathoz, hogy nekem ő az apám és nem az, akiről mindig is hittem, hogy az.

- Nem akarok itt maradni. Nem tudok az anyámmal egy házban lenni. Nem megy. –panaszolom neki kétségbeesetten mellkasába bújva.

- Igazából…- kezdi elgondolkozva, mire kisebb erőfeszítések után felülök, hogy a szemeibe tudjak nézni. – Mivel tudom, hogy mennyire imádod Angliát és Londont, mi pedig hihetetlenül örülnénk neki, Dannyvel  nemrég arról beszélgettünk, hogy vajon kiköltöznél-e hozzánk Londonba.

- Amy H.
Véleményeket várom sok szeretettel, mint mindig! :)

News.

Friss!
Ha minden összejön, úgy ahogy én akarom akkor holnap feltétlen hozok valamit. Bár kommenteket nem kaptam, amitől igazából elég szarul érzem magam, de próbálkozom holnapra összehozni valamit.

Cserék!
Bal oldalt felül láthattok két cserét. Szerintem megéri benézni hozzájuk. ;)

xoxo.

-Amy H.