bad news.

Nagyon sajnálom,de csak szerda délután vagy csütörtökön fog felkerülni a következő rész. ://
Esküszöm igyekezni fogok vele. Ha nem kellene visszamennem akkor ma már fent lenne. :/ Retkes suli. -.-
Szóval, see you on wednesday or thursday.
Ne haragudjatok!

xoxo.

Amy H.

Chapter 2. - Everything begin.

"....Turn my back to the door , feels so much better now, don't even try anymore, nothing left to lose..." 

Chapter 2. -Everything begin.

Sokadjára kezdtem el olvasni a levelet. Még mindig nem hittem a szemeimnek. Nem tudtam elképzelni, hogy az anyám akire mindig is felnéztem ilyen lenne. Nem tudtam elhinni, hogy minden amit eddig valóságosnak hittem és szerettem egyszerűen köddé vált és nem maradt belőle semmi csak a fájdalom. Az egész életem egy hazugság volt.

„Kedves Léna!

Tudom, hogy ez furcsa neked, hisz nem is ismersz, úgyhogy valószínűleg most készülsz rákattintani a kis x-re ott a sarokban, de kérlek NE TEDD! Szeretnék elmesélni neked egy történetet.

Egy nagyon hideg napon, október vége felé járt már az idő találkoztam egy fiatal lánnyal Magyarországon. Egy ügyvédi irodában dolgozott recepciósként, amikor én a válásommal kapcsolatos ügyeimet intéztem. Barna göndör haja ami a derekáig ért csak kiemelte gyönyörű zöld szemeit, fehér bőrét és homokóra alakját. Tökéletes volt. Mivel az akkori ügyvédem éppen nem tartózkodott bent az irodában és várnom kellett rá, így mit is tehettem volna, érdekes csevejbe merültem vele. Már akkor megfogott kislányos bájával és gyönyörű mosolyával. Elkértem a számát és mivel akkor pont nem volt senkije pár napra rá elkezdtünk randizni. Mindent elsöprő szerelem volt a miénk, de nem maradhattunk együtt. Két hónap múlva kaptam egy állást az angol  fővárosban, Londonban. Elfogadtam. Nem tehettem meg, hogy vele maradok, a fiam akkor volt két éves és valamiből el kellett tartanom, miután az anyja csak egyszerűen lelépett. Rettegtem mit fog szólni. Igaz, hogy órákig zokogott, de elfogadta. Tudta, hogy nekünk ez hosszútávon úgysem működhetne. Angliába költöztünk. Ott hagytam a családomat, barátaimat, a szerelmemet. Egy teljesen új életet kezdtünk, csak én és a fiam, Daniel.

Hamar beleszoktunk az ottani életbe, kezdtem úgy érezni minden rendbe jön és elfelejteni álmaim nőjét aki az édesanyád volt. A munkahelyemen megbecsültek és szerettek. Jól éltünk. Épp Dan-ért indultam az óvodába amikor kaptam egy telefont, az egyik otthoni barátomtól, hogy született egy gyönyörű kislányom.

Mindez 1996 júliusában történt, három nappal a kislány születése után akit, mint megtudtam Lénának neveztek el. Rögtön hívtam az anyádat, órákig, napokig sőt hónapokig könyörögtem neki, hadd lássalak. Sikertelenül. Nem akarta engedni. Férjhez ment mielőtt még megszülettél volna, a férje pedig a nevére vett téged. Csak reménykedni tudok benne, hogy mindent meg ad neked és szeret. Ez után még három évig minden héten legalább egyszer  felhívtam őket, hogy találkozhassak veled, de nem hagyták. Bevallom szégyenszemre feladtam.

Pár napja a fiam megtalált az interneten és rám parancsolt, hogy ne adjam fel, próbáljam meg veled felvenni a kapcsolatot. El sem tudod képzelni mennyire szeretne megismerni téged, ahogy én is.

Sajnálom, hogy nem ismerhetlek csak képekről. Sajnálom, hogy nem lehettem melletted. Gyönyörű nagylány lettél.

Tudom, hogy nem érdemlem meg és tudom, hogy most teljesen összezavartalak, de szeretném ha legalább egy esélyt adnál, hogy megismerhesselek.
Könyörgöm adj valami választ! „

Ennyi. Kész. Végem. Egyetlen egy szó járt a fejemben. NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM!

****

A szobám kész káosz. Minden családi kép keretestől, összetörve a földön hever mintha tornádó söpört volna végig a szobán. A függönyök behúzva, csak a fürdőszobából beszűrődő fény világítja meg a teret. Az ágyam tetején könyvek és ruhák hevernek szanaszét, amiknek tetején ott ülök én egy párnát szorítva a mellkasomhoz körülvéve használt zsebkendőkkel.

- Léna, kicsim kérlek engedj be!- azóta áll az ajtó előtt mióta meghallotta ordítással kevert zokogásomat. Csodálkozom, hogy még nem adta fel. Anya nincs itthon, elment az öcsémért. Talán jobb is nem tudom miket vágnék a fejéhez ha most összetalálkoznék vele.

A csendet csak szipogásaim és reszelős lélegzetvételeim hangjai törték meg. Bombaként hasított bele az ajtó túloldaláról jövő dörömbölés.

- Léna kérlek!- meguntam. Szükségem van az apámra, még akkor is ha nem ő a vérszerinti. Ő nem tehet semmiről. Gondolatmenetem végére rájöttem, hogy az egyetlen aki itt hibás az az anyám. Miatta nem ismerhetem az igazi apámat.

Egy ideig eltartott míg kiszabadultam a ruhák és könyvek rengetegéből, de sikerült. Szép lassan nagy levegőket véve odasétáltam az ajtóhoz és elfordítottam benne a kulcsot. Apu amint meglátott rögtön az ölelésébe vont és kifújta a nagy valószínűséggel régóta bent tartott levegőjét.

- Tudod, hogy nem én vagyok a vérszerinti, igaz?- motyogta a hajamba.

- Tudom. - suttogtam bólogatva és még jobban hozzá bújtam.

****

- Akko most mi van anyukáddal?- kérdezte Anna. Egymással szemben ültünk az ágyamon. Miután apa bejött mindent elmesélt. Két órával később anyu is megérkezett, aki amint meglátott engem a kanapén ülve könnyes, kisírt szemekkel, ahogy apu előttem térdelve magyaráz csak annyit kérdezett: „Tudja?”. Próbált magyarázkodni, hogy ő nem akarta és sajnálja, de nem hittem neki. Már nem.

- Nem beszélek vele. – a takaróm piszkálását sokkal érdekesebbnek találtam mint, hogy a szemébe nézzek.

- Valamikor meg kell ezt beszélnetek. – suttogta és megállította takarómon mászkáló kezemet, hogy a szemébe nézzek. – Szeretnél találkozni vele?

- Kivel?- ráncoltam össze egy pillanatra a homlokomat. - Az apámmal?

- Vele.

- Fogalmam sincs. –sóhajtottam. Csábított a gondolat, hogy megismerjem őt és a testvérem, de ezt magamnak sem vallottam be. – Viszont a bátyámmal szeretnék találkozni. - mosolyodtam el. Mindig is egy bátyót akartam, aki megvéd mindentől és benne van minden hülyeségben amit kitalálok, de ha valami nagyon rosszat akarnék elkövetni , akkor meggátolna benne.

- Helyes? – húzogatta a szemöldökét. Komolyan az ilyen perverz nézéseitől mindig besírok.

- Hééé, azért mégis csak a bátyám!- pirítottam rá, de a szám sarkában így is megjelent egy kis mosoly, ami azért a történtek fényében nagy dolog. Mindig sikerül kirántania a depressziómból, ezért is imádom annyira. - Amúgy meg nem tudom, még nem láttam.

- Mi az, hogy nem láttad?- kiáltott fel egy másodperc erejéig , majd fel is pattant az ágyamról, de mivel az egész össze volt túrva, nem látta, hogy hova lép. Így eshetett meg, hogy a lába beleakadt a plédbe ő pedig egy kecses fejessel, orra vágódott. Talán életemben nem röhögtem még ennyire. Jó volt kicsit elfeledkezni a dolgokról. – Nem röhög, együtt érez! – morgott. – Inkább mondd meg, hogy hol van az idióta laptopod!

****

- Hű…- ez volt akkor minden amit ki tudtam préselni a számon. Daniel Bright. Barna haja felzselézve emelte ki  fehér bőrét és kék szemét. Arcát egy piercing díszítette, vörös ajkai olyanok voltak mint az enyémek. Bárki aki ránézett megmondhatta, hogy ő az az igazi örökvidám fiú. Szemeiben ott ült a vidámság, ajkai kaján mosolyra görbültek, kezében egy sörös üveget tartott. Két oldalán két-két srác támasztotta, átkarolva őt. A barátai lehettek. A kép címe: Don’t stop the party. ;D

Arcunk kísértetiesen hasonlított. Még a vak is láthatja, hogy tényleg testvérek vagyunk.

A következő kép: I love you Dad!

Ő és egy férfi ül egymás mellett egy hintaágyon, valamilyen kertben készülhetett a kép. Kezükben egy-egy gitár, szemük lehunyva, arcuk szinte ugyanolyan. Az idősebb férfi énekel valamit. Az arcán látni a fájdalmat, de a küzdeni akarást is. A kép alatt egy kis szöveg szerepel : I wish you were here lil’ sis. :’(

****

- Léna!  What are you going to do at the weekend?- angol kurzus, dupla óra, szünet nélkül. Klassz. Itt őszülök meg. Most mondjam azt, hogy „Kiderült, hogy nem is az az apám akit eddig annak hittem, az anyám egész életemben át vágott , van egy bátyám , de nem ismerhetem sem őt sem az apámat mert Angliában élnek, szóval nem tudom mit csináljak.„ ?! Nem, inkább nem. Kezdjük ott, hogy semmi köze hozzá. Idióta Maris.

- I will sleep a lot . –  Nem is fogok tudni aludni semmit, egyfolytában járni fog az agyam. Kérdezze inkább őt, semmi hangulatom ehhez.

- Oh really? Anna, what are you going to do at the weekend ? – sikerült. Lecsúsztam a székemen kezembe vettem a telefonomat és elé tettem a könyvemet.  Szépen elszórakkoztam vele. Szeretem az Angry Birds-t, jó figyelem elterelésnek. Mikor már ezt is meguntam másodpercenként néztem az órát, csak legyen már vége a napnak.

Hmmm……el kéne mennem valami mágusnak.

- Hétfőre kérem a fogalmazásokat. – Anyád!

Ezután én voltam az első aki kivágódott a teremből. A szekrényemhez sétálva megint szenvedtem egy sort a lakattal, de sikerült leszednem. A kabátomat kikaptam, egy pár könyvemet bedobáltam és Annát meg sem várva haza indultam.

Az út most hosszabnak tűnt mint eddig. Az ég beborult, az utakon szinte senki sem járt. Az eddig megnyugvást jelentő otthon hirtelen teljesen másnak tűnt . Már nem azt éreztem, hogy hazamegyek, kipihenem magam és alszom. Most azt éreztem, hogy haza megyek vár rám egy kínos találkozás az anyámmal. Kínnak éreztem azt, hogy velük kell vacsoráznom és azt tettetnem mintha minden rendben lenne, hogy az öcsém ne vegyen észre semmit abból ami körülöttem folyik. Sok volt ez nekem.

Fapofával sétáltam be a kapunk, a kutyám vidám üdvözlése sem tudott mosolyra bírni. Minden más volt. Fapofával léptem be az ajtón, vettem le a kabátomat és a csizmámat és ugyanígy fapofával mentem be a konyhába ahol az öcsém a pultnál rajzolt, anyu pedig mosogatott.

- Szia kincsem!- köszönt amikor meglátott.

- Csá!- löktem oda és elsétálva mellette leültem az öcsém mellé. – Mizu öcsi?

- Semmi. - mondta és abbahagyta a színezést, hogy rendesen felém tudjon fordulni. – Miért vagy szomorú?

- Én nem vagyok szomorú. –néztem rá megütközve. Hogy ez a gyerek mindent észrevesz.- Miért lennék szomorú?

- Hallottam, hogy sírtál. – nézett a szemembe határozottan.

- Ádám menj hozd le az olvasó könyvedet, jó?- szólt neki anya, mire a kis ördögfióka szót fogadott és felbukdácsolt az emeletre. – Nézd, kicsim….

- Nem érdekel, anya. – állítottam le még mielőtt belekezdett volna a szentbeszédbe. – Én értem, hogy miért tetted. Tudom, hogy jót akartál, de ne kérd, hogy fogadjam is el mert nem fogom….

- Akkor mit tegyek? Mit tegyek, hogy megbocsájts nekem? –nézett rám könnyekkel a szemében. Döntöttem.

- Engedd, hogy megismerjem….   

Nehezen jött össze (kevesebb is mint az előző) , de készen lett. :)

Amy H.

Kumiko: Na azért ne túlozzunk. ;) Köszönöm szépen. ♥

Nusi: Imádlak, nagyon tudod.  ♥

Floo♥: köszönöm szépen, hogy itt vagy. sokat jelent. :) tudom én is sajnálom, de már kinőttem belőle, bár még mindig szeretem. :) nagyon nagyon köszi, hogy itt vagy. :)♥

Belieber: Köszönöm szépen neked is, hogy itt vagy. :)

Ugye ide is kapok komikat? *.*

Facebook.

A blogspot állítólag nagyon köcsög velem, mivel nem teszi ki ha frisselek a rendszeres követőknek, ezért indítottam egy facebook page-t, amit ha like-oltok megtudhatjátok, hogy mikor kerül fel vagy, hogy fent van-e már , részleteket a köviből.....

LIKE LIKE LIKE--> http://www.facebook.com/pages/Sunshine-Of-London-Amy-H/305817259449172

IMÁDLAK TITEKET! ;D

Amy H.

Chapter 1. - Life as I know.

"...She was scared, unprepared and lost in the dark, falling apart, I can survive with you by my side, We're gonna be alright....This is what happens when two worlds collide..."

Szeretlek Nusi.<3

 

Chapter 1.- Life as I know

- Molnár Léna, nyisd ki az ajtót! –na azt aztán várhatod,- Léna! Most! –morogva rugdostam le magamról  a takarómat, majd mezítláb az ajtóhoz csattogtam és kivágtam azt.

- Mi van már megint? Csak nem ég a ház?- néztem szembe anyám dühtől izzó tekintetével,- Netán az öcsém nem tudja felvenni az előkéjét?- kérdeztem mézes-mázos hangon.

- Fogod magad szépen felöltözöl ezek után levonszolod magad a konyhába, hogy a családoddal reggelizhess, aztán pedig elindulsz az iskolába. - nézett szembe velem, majd lassan – mint a 80 éves dédnagyanyám – megfordult és elkezdett lefelé sétálni a lépcsőn. Épp kintebb nyitottam az ajtót, hogy majd úgy istenesen bevágom amikor még visszakiabált: - Egyébként az öcséd 7 éves, már rég nincs szüksége előkére!

Remélem még a tokjából is kiesik .- gondoltam és végre véghez vittem a tervemet, miszerint bevágom az ajtót. Amikor ez megtörtént elégedetten fújtam ki a levegőm és mosolyra görbült ajkakkal sétáltam a fehér szőrös szőnyegemen át a szekrényemig. A fiókból kivettem egy  kék fehérnemű szettet, a vállfáról leakasztottam egy  kötött ruhát, amihez kiválasztottam egy fekete vastagabb harisnyát, - így november elején már igencsak szükségem lehet rá -, aztán átvonultam a fürdőszobába átöltözni. Amilyen gyorsan csak tudtam felkapkodtam magamra a ruhadarabokat és beálltam a tükröm elé, hogy valamit kezdjek azzal a vörös, már-már piros, - persze festett - , madárfészekkel ami a fejem tetején díszeleg. Lassan már amennyire tudtam óvatos mozdulatokkal elkezdtem fésülni vállig érő egyenes hajam. Most nem sminkeltem, ahhoz túlságosan is lusta voltam. Beraktam még egy brit zászlós fülbevalót és azzal a lendülettel az ajtót ki-be csapva magam után lerobogtam a konyhába ahol a kis családom reggelizett az öcsém nélkül.

- Jó reggelt napsugaram!- üdvözölt először apukám,aki az asztalfőn jóízűen falatozta a valószínűleg anyu által készített bundáskenyerét. Odaszaladtam hozzá és puszit nyomva az arcára lehuppantam mellé. Anya abban a pillanatban tett le elém is egy szelet kenyeret.

- Ádám?- kérdeztem.

- Már elment, hamarabb kezdték a tanítást. – közölte apu, miközben mindkét szemét az újságon tartotta. Megforgattam a szemeimet, felálltam a tányéromat úgy ahogy volt a mosogatóba vágtam, majd mielőtt még beállítottak volna szolgasorba mosogatni felrohantam az emeletre, hogy még indulás előtt összeszedjem a cuccaimat.

****

- Léna! Léna! Hahó! – horkantottam egyet és inkább a másik irányba fordítottam a fejem, ami nagyot koppant a kemény fa asztalon.

- Léna! Mi lesz a végösszeg?- na igen, a matematika sosem izgatott igazán, viszont az alvás elég szerethető dolog és jobban is kedvelem, úgyhogy szerintem tök logikus, hogy inkább azt választom idióta betűk, számok és vonalak közötti gubanc fejtés helyett.

- Öhh…- hunyorítva próbáltam összpontosítani a táblán szereplő maszatokra amik között összefüggést kellett volna találnom, de nem igazán ment.

- 63 x²b⁶ – jött az óvatos suttogás a jobb oldalamról.

- 63 x²b⁶- válaszoltam Ms. Rusnyaságnak aki épp úgy nézett rám mintha buzit látott volna a sztriptíz bárban. Egy szóval idiótának nézett. Nyilván nem hitte, hogy kitudom számolni vagy , hogy egyáltalán ébren vagyok, ráadásul még épeszű pillanataim egyike alatt kapott is el. Valljuk be , most is csalódnia kellett bennem , mert az előbb felsoroltak közül egyik sem volt igaz rám.

- Helyes. - fúj. Hogy lehet egyáltalán üvegszemmel kacsintgatni? Ez számomra rejtély marad, azt hiszem.

- Köszi husi. –fordultam legjobb barátnőm felé aki valahogy mindig jobban képben volt mint én. Bár ha jobban belegondolunk, miért is csodálkozom én ezen? !

- Nincs mit. – nevetett. – Valahogy gondoltam, hogy nem fogod tudni, mivel szinte az egész órát átaludtad. – elég lehetett neki ebből az igen komoly társalgásból vagy egyszerűen csak figyelni akart, nem tudom, de villantott felém még egy mosolyt és visszafordult fekete tintapacákat bámulni a táblához. Fekete szemüvege csak még jobban ki emelte az amúgy is gyönyörű szemeit. Ezt még oldalról is látni lehetett. Barna , kicsit tépett , váll alá érő haja belelógott az arcába. Szokás szerint egy egyszerű pólót viselt egy divatos farmerrel és egy kicsit boka felé érő csizmával. Szépsége és talán személyisége miatt is mindig hamarabb észrevették a fiúk mint engem. Nem zavart. Egyáltalán nem. Megérdemelne végre egy olyan fiút aki normális és nem egy növény igen becses szintjén van agyilag. Egyszóval GYÖKÉR.

- Jövő órán arányosságokból, egyenletekből és hatványozásból témazárót írunk. Felzárkóztatóra várom addig is: Lakatos Lilit, Kovács Diát, Ozsváth Cintit, Nagy Petit, Kovács Bencét és Molnár Lénát is. – puff neki. Rühes banya. Azt hiszi, hogy belehalok a hiányába ha nem láthatom mindennap vagy mi?

****

- Gyűlölöm, érted? GYŰLÖLÖM! – tagoltam Annának, miközben a szekrényeink felé haladtunk az igen tartalmas matekóra után, ami sikeresen elvette a kedvem a napom folytatásától.

-Ahaaaa….- rá sem kellett néznem, rögtön tudtam, hogy most éppen miért ilyen. Meglátta a lépcsőn közeledő Balázst, akibe tudni illik halálosan bele van esve. Minden ilyen alkalommal eljátssza ezt a már-már ijesztő olvadási jelenetet. Amellet, hogy néha halálra rémiszt, rettentő aranyos ilyenkor. Nem mintha Balázs bátyja nem lenne egy szemrevaló példánya az erősebbik nem képviselőinek, de én már más tészta vagyok…

- Nusi!- vágtam oldalba, erre ő mint akit legalább megérintett egy lámpaoszlop ugrott el és kiáltott fel egy időben.

- Baszd meg , de hülye vagy!- és még te vagy felháborodva kisanyám? – Most miért kellett?

- Mert a túlzott nyálcsorgatásod mellett én eltörpülök!- válaszoltam .

- Így is, úgy is törpe vagy akkor meg nem mindegy?- röhögött oldalát simogatva.

- Don’t oltogass me again!- angol nyelvisek létére már szava járásunkká vált az ilyen beszéd.

- Enivéj, kussolj és inkább menjünk a szekrényhez aztán meg húzzunk haza a sz*rba. –a táskáját kecsesen leb*szva a földre a szekrényéhez lépett és lekapta a lakatot, míg nekem az az egyszerű mozdulat is egy fél napba telik.

- Nagy a szád mert most az egyszer be tudtál szólni nekem, mi?- morogtam, mivel az az istenvert zár semminek sem akart lejönni és még meg is csikart.

- Ne offolgass! –morogta elvéve a kezemet és kikapva a kabátomat hozzám  vágta azt, majd felöltözve elindultunk lefelé a lépcsőn.

- Jól van, elég volt mára belőled. – mondtam és puszit nyomva az arcára elhaladtam mellette.

- Úúú , de utállak!- kiáltott még utánam nevetve, de azért ő is elindult.

- Én is téged!- valószínűleg hülyének néztek. Kit érdekel?

Ezután egyedül baktattam az esőtől borús kisvárosban. Csizmám sarka hangosan kopogott a járdán, a fülemben a Paramore legújabb zúzós dala okozott károsodást. Halkan dúdolgattam elmenetelve a régimódi kis és nagy házak előtt, rá-rá köszönve az éppen arra járó ismerősökre. Szeretek egyedül lenni, ilyenkor talán még jobban önmagam vagyok. Igazából nem vagyok én olyan nagyszájú lány mint amilyennek mutatom magam. Talán csak a közösség miatt lettem ilyen, hogy jobban megkedveljenek, fogalmam sincs. Apukám mindig azt mondja én olyan komoly vagyok, mint ő. Hogy  ezt tőle örököltem. Arra nem gondol, hogy talán csak alkalmazkodom. Nem ismeri azt a vidám, bohókás lányt aki belül vagyok. Szinte senki sem ismeri.

A kaput halkan belöktem és neki iramodtam, hogy berohanjak a jó meleg házba, mielőtt még a kutyám úgy dönt, hogy ő bizony annyira örül nekem, hogy a nyakamba ugrik. Az ajtón belépve rögtön megcsapott a meleg, így amilyen gyorsan csak tudtam a kabátomat lekapva feldobtam a kis pöcökre az ajtó mellé. Kiléptem az ázott csizmámból és beszaladtam a konyhába, hogy valami értelmeset is juttassak a szervezetembe. Úgy járt a hűtőajtó is mint a szobámé. Csoda, hogy nem szakadt le. Szabályosan kopogott már a szemem. A tegnapról maradt milánóit egy, - remélhetőleg -, hőálló edénybe öntöttem át és úgy tettem be a mikróba. Azt hiszem édesanyukámtól igencsak kikaptam volna ha leégetem a „menő” Tupperware -os cuccait. Miután megmelegedett belevágtam egy villát és úgy robogtam át a nappaliba a tévéhez mintha legalább egy ezer éve nem látott jó barátommal lett volna találkám, vagy mintha a suli „cukipofája” várt volna rám a kis szobában.

****

- Gyere be! – szóltam ki az ajtómra mért ökölcsapás sorozat után, mire apukám lépett be a kék-fehér-piros színekben pompázó Union Jack mintájú szobámba míg én az angol szótáram felett  görnyedtem.

- Mit tanulsz, kincsem? – kérdezte megállva mellettem és a kezével a hajamat kezdte el simogatni.

- Angolt, mi mást? – válaszoltam. Nem sok olyan alkalom volt még amikor mást tanultam volna amikor bejött.

- Mi újság a suliban?- na igen, gatyát felkötni mert most kezdődik a szokásos szülő-gyermek beszélgetés.

- Nem volt semmi, nem kaptam semmilyen rossz jegyet sem, úgyhogy egy teljesen átlagos nap volt.

- Gondolom ment a szokásos „ ki tudja jobban beoltani a másikat „ játék Annával. –vigyorgott. Szerette Nusit, ahogy mindenki más is. Nála szerethetőbb embert nem is nagyon ismerek. Talán csak Lucát egy énektagozatos lányt. Halál cuki a csaj.

- Alap. –az arcom nekem is idióta vigyorba torzult, amint ránéztem a szeretett arcra. Apu olyan volt mindig , mint aki citromba harapott, kivéve ilyenkor mikor velünk, a gyerekeivel volt.

- Valahogy éreztem. –kacsintott. Vagyis próbált volna, ha nem csukja be az mindkét szemét, talán még össze is jött volna neki tisztességesen.

- Na jó apu, inkább haladj, szerintem úgy jobban járunk!- nem mintha a szavak jobban vonzottak volna mint az ősömmel való társalgás, de nem is olyan nagy erőfeszítések árán sikerült visszafordítani a fejem és újra oda összpontosítani ahová kellett.

- Nézzenek oda, a saját lányom beolt. Na szépen vagyunk mondhatom. –csak tolta a szöveget, de már nem figyeltem rá. Egy óvatos puszit éreztem még a homlokomon, majd minden érzékem arra a 65 megtanulandó szóra fordítottam.

Háromnegyed óra alatt sikerült is megtanulnom a hármas leckéhez tartozó összes szót. Nyugodt szívvel felálltam az asztaltól és a fürdéshez szükséges dolgaimat felkapva a fürdőbe siettem. A ruháimat lekapkodtam . Mindent ott hagytam a földön, amiért kapni is fogok rendesen,de pont nem érdekel. Beálltam a meleg, szinte forró víz után és percekig a fejemet a rózsa felé fordítva hagytam hogy a víz eláztassa mindenemet. Ezek után nyomtam egy kicsit a tenyerembe az mangó illatú tusfürdőmből, majd amennyire csak tudtam beledörzsöltem a bőrömbe, hogy minden kosz és piszok, amit az iskolában ragadt rám eltűnjön. A hajamat szintén mangó illatú samponnal mostam meg. Imádtam ha gyümölcs illatom volt.

A törölközőmet magamra csavarva léptem ki a zuhanykabinból és a csíkos pizsama nadrágom a zöld felsőmmel felkapva a párás tükröm elé léptem. A hajamat kifésültem , aztán megszárítottam. Immár frissen és illatosan léptem be a szobámba. A laptopommal amit az íróasztalomról vettem el bebújtam a puha takarók és párnák közé. Amint betöltött megnyitottam az e-mail fiókomat és a facebook-omat. Akármennyire nem akartam , engem is elkapott a függőség, mint a legtöbb tinit. Páran bejelöltek, de az egyik nagyon megragadta a figyelmem. David Bright. Tény, hogy volt pár külföldi levelezős barátom, de ezt nem ismertem. Új kapcsolatok reményében, - hátha ő is csak ismerkedni akar -,visszajelöltem. Megnéztem még azt a pár értesítőm ami volt, de nem volt benne semmilyen érdekfeszítő dolog. Anna postolt pár linket az üzenőfalamra. Már szokásává vált. Az e-mail fiókomat megnyitottam ugyebár. Máskor nem szoktam nézegetni mert valószínűleg tele van hirdetésekkel vagy értesítésekkel, de most úgy éreztem meg kell tennem. Mint utólag kiderült jól tettem. Láttam egy magán levelet. A feladó: David Bright. Ez még magában nem is lenne furcsa hisz számítottam rá, de a téma már annál inkább főleg, hogy magyarul volt írva....:.Az apád...

Amy H.

Örülnék pár kominak. Légysziii' *.*

Prologue.

Prologue

A nagy emberek akiknek megvan mindenük és soha nem kellett megdolgozniuk semmiért mindig azt mondják,hogy minden azon múlik hogyan nézzük azt az ezerarcú színes valamit amit életnek hívunk. Persze.  Nekik könnyű, hisz világ életükben nem kellett megdolgozniuk semmiért sem, mindent kézhez kaptak. Az eszükbe sem jut, hogy míg ők hemperegnek a boldogságban addig mások ennek a színes valaminek csak a sötét, viharos oldalát ismerik. Lehet, hogy egyszer-kétszer már találkoztak a napfényes oldallal, de rá kellett jönniük, hogy ez sem fog örökké tartani. Az ilyen emberek csak futnak. Futnak egy álom után ami talán sosem fog valóra válni.

Szeretném ha nekem is ennyi erőm lenne. Ha nem adnám fel rögtön egy pofon után amit az élettől kaptam. Ha tovább tudnék harcolni és felállni minden egyes esésem után.

Az élet mindig megy tovább csak meg kell tanulnunk, hogy mindig a dolgok jó oldalát nézzük.

Egy lány akinek az élete egy csapásra megváltozott. Hirtelen minden a feje tetejére állt és nem találja a kiutat. Minden amit eddig átlagosnak vélt teljesen megváltozott és ismeretlen lett a számára.

Nem tudja eldönteni hol a helye , mit kéne tennie és legfőképpen azt, hogy ki is ő valójában.

Egy város ahol minden álom valóra válhat. Fényűzés. Luxus. Sztárok. A zene varázsa. Egy hely ami egy magyar lány legnagyobb álmai közt szerepel.

London. Új élet mindentől és mindenkitől távol a nagy városban. Testvérek. Barátok. Szerelmek. Egy álom teljesülése.

Amy H.

(Pár komi esetleg ? *nagybociszemekkelnéz.*)