Újra itt!.:) Nem érdemlem meg, de azért kaphatnék pár komit?? *.*
Elég rövid, ne haragudjatok, de ezt csak egy "átkötő" fejezetnek terveztem.
Elég rövid, ne haragudjatok, de ezt csak egy "átkötő" fejezetnek terveztem.
'...sometimes the truth won't make you happy, but I'm not gonna lie...'
Chapter 3 - Well, nice to meet you
/1 héttel később/
- Elmondanád nekem egyetlen, édes csibefalatom, hogy miért
vigyorogsz ennyire?- kérdezte Anna pénteken reggel, mihelyst meglátott lefelé
menni a lépcsőn. Jellemző. Rögtön első órára letesznek minket az alagsorba.
Vajon mi az első órám? Töri. Kedvencem. Imádom. Legalább annyira mint a
tökfőzeléket. Igen, most irónikus akartam lenni.
Miután bejelentettem az anyámnak, hogy találkozni akarok az apámmal Ő nagy nehezen beleegyezett. Tudja, hogy keményen próbálkoznia kell ahhoz, hogy megbocsássak neki. Az apám, mármint a vérszerinti…nos, azóta visszaírtam neki. Tényleg megakar ismerni, én pedig őszintén, imádok vele beszélgetni. Sok közös van bennünk, szóval nem is kételkedhetnék benne, hogy tényleg az apám. Nemsokára meglátogat. Akármilyen hihetetlen elfogadtam a dolgokat. Beletörődtem, hogy ezután minden más lesz. Otthon viszont semmit nem javult a helyzet. Minden reggel alig várom, hogy magam mögött hagyjam az ott kialakult feszült hangulatot és csak akkor tudok felengedni, ha anyám már elment. Kezd az agyamra menni, de komolyan.
- Ma jön, ma jön, ma jön!- visítottam és ott a lépcső közepén elkezdtem ugrálni. Az sem zavart, hogy egy gyereket fejbe vágtam. Így járt. Minek kell neki pont akkor lépcsőznie, amikor én ott vagyok?
- Ki?- ráncolta a szemöldökét Anna.
- David. - vigyorogtam. Ha azt mondom, hogy az apám, tuti megkérdezi miért örülök ennek ennyire mikor mindennap látom.
- Ja! – vágott értelmes fejet, de nem örült velem. Szemében megjelent a jól ismert kétségbeesés, ezért odavonszoltam az első utunkba kerülő padhoz és lenyomtam rá.
- Mi van? – tettem le a seggem én is.
- Mi lesz ha elvisz? – nézett rám könnyektől csillogó szemekkel. – Mi lesz ha magával visz Angliába?
- Vele megyek. – suttogtam magam elé nézve. – Ha megkér, hogy menjek vele, akkor megyek. Már rég nem érzem úgy, hogy itt itthon lennék. Annyira hideg a ház és a folyamatos feszültség, ami anyám és köztem van megőrjít. Én nem bírom ezt. Nekik is jobb lenne, ha nem laknék otthon. Nem kellene mindig attól rettegniük, hogy bármit mondjanak nekem, jó esély van rá, hogy attól is kiboruljak. És amúgy is, te tudod a legjobban, hogy minden álmom az, hogy egyszer Londonban élhessek. Ilyet lehetőséget, soha nem utasítanék el . Így legalább jobban megismerném őt is és a bátyámat is. Nem is tudod mennyit jelentene ez nekem. – magyaráztam, miközben a szemközti falon lévő pacát bámultam. Valamelyik idióta már megint azzal szórakozott mennyire magasra tudja dobni a reggelijéből kiszedett…nos, így messziről sonkának tűnik. – De hagyjuk ezt, még csak szó sem esett ilyenről, hogy én költöznék.
- De annyira fogsz hiányozni!- szája lefelé görbült, szemei megteltek könnyekkel, vállai meg-meg rázkódtak az elfojtott sírástól. A tekintetem egyszerre meglágyult és szorosan magamhoz öleltem a lányt.
Miután bejelentettem az anyámnak, hogy találkozni akarok az apámmal Ő nagy nehezen beleegyezett. Tudja, hogy keményen próbálkoznia kell ahhoz, hogy megbocsássak neki. Az apám, mármint a vérszerinti…nos, azóta visszaírtam neki. Tényleg megakar ismerni, én pedig őszintén, imádok vele beszélgetni. Sok közös van bennünk, szóval nem is kételkedhetnék benne, hogy tényleg az apám. Nemsokára meglátogat. Akármilyen hihetetlen elfogadtam a dolgokat. Beletörődtem, hogy ezután minden más lesz. Otthon viszont semmit nem javult a helyzet. Minden reggel alig várom, hogy magam mögött hagyjam az ott kialakult feszült hangulatot és csak akkor tudok felengedni, ha anyám már elment. Kezd az agyamra menni, de komolyan.
- Ma jön, ma jön, ma jön!- visítottam és ott a lépcső közepén elkezdtem ugrálni. Az sem zavart, hogy egy gyereket fejbe vágtam. Így járt. Minek kell neki pont akkor lépcsőznie, amikor én ott vagyok?
- Ki?- ráncolta a szemöldökét Anna.
- David. - vigyorogtam. Ha azt mondom, hogy az apám, tuti megkérdezi miért örülök ennek ennyire mikor mindennap látom.
- Ja! – vágott értelmes fejet, de nem örült velem. Szemében megjelent a jól ismert kétségbeesés, ezért odavonszoltam az első utunkba kerülő padhoz és lenyomtam rá.
- Mi van? – tettem le a seggem én is.
- Mi lesz ha elvisz? – nézett rám könnyektől csillogó szemekkel. – Mi lesz ha magával visz Angliába?
- Vele megyek. – suttogtam magam elé nézve. – Ha megkér, hogy menjek vele, akkor megyek. Már rég nem érzem úgy, hogy itt itthon lennék. Annyira hideg a ház és a folyamatos feszültség, ami anyám és köztem van megőrjít. Én nem bírom ezt. Nekik is jobb lenne, ha nem laknék otthon. Nem kellene mindig attól rettegniük, hogy bármit mondjanak nekem, jó esély van rá, hogy attól is kiboruljak. És amúgy is, te tudod a legjobban, hogy minden álmom az, hogy egyszer Londonban élhessek. Ilyet lehetőséget, soha nem utasítanék el . Így legalább jobban megismerném őt is és a bátyámat is. Nem is tudod mennyit jelentene ez nekem. – magyaráztam, miközben a szemközti falon lévő pacát bámultam. Valamelyik idióta már megint azzal szórakozott mennyire magasra tudja dobni a reggelijéből kiszedett…nos, így messziről sonkának tűnik. – De hagyjuk ezt, még csak szó sem esett ilyenről, hogy én költöznék.
- De annyira fogsz hiányozni!- szája lefelé görbült, szemei megteltek könnyekkel, vállai meg-meg rázkódtak az elfojtott sírástól. A tekintetem egyszerre meglágyult és szorosan magamhoz öleltem a lányt.
-
Kicsim, ha nem sietsz el fogunk késni!- kiabált apu kb. hatodjára az emeletre.
Mióta hazaértem csak rohangálok a szobámban fel-alá , mint a mérgezett egér.
Arról inkább ne is beszéljünk, hogy feltúrtam az egészet. Most éppen a tükröm
előtt állok és igazgatom a hajam.
Levágtam a fésűt az asztalra, majd a telefonomat és az elmaradhatatlan rágómat zsebrevágva leviharoztam a lépcsőn, aminek aljánál már apám összefont karokkal várt.
- Igyekezz , nem akarom megvárakoztatni ap…Ez így nem jó…- töprengett hangosan, de előtte még félreállt az útból, hogy eltudjak menni a cipőmig és a kabátomig.
- Tudod mit? Te vagy apu, Ő pedig csak simán David, rendben?- kérdeztem miközben a sálammal bajlódtam. Sehogy sem akart megállni normálisan.
- Rendben. – mosolygott féloldalasan, amivel anyámat még a mai napig le tudja venni a lábáról. – Minek veszel te sapkát a kocsiba, Nyuszi?
- Csak!- nyújtottam rá a nyelvemet.
- Bolond vagy. - ráncolta a szemöldökét és kinyitotta nekem az ajtót.
- Köszi apu, érzem a belőled áradó szeretetet!- morogva léptem ki előtte a téli hidegbe és indultam meg a kocsi felé.
Levágtam a fésűt az asztalra, majd a telefonomat és az elmaradhatatlan rágómat zsebrevágva leviharoztam a lépcsőn, aminek aljánál már apám összefont karokkal várt.
- Igyekezz , nem akarom megvárakoztatni ap…Ez így nem jó…- töprengett hangosan, de előtte még félreállt az útból, hogy eltudjak menni a cipőmig és a kabátomig.
- Tudod mit? Te vagy apu, Ő pedig csak simán David, rendben?- kérdeztem miközben a sálammal bajlódtam. Sehogy sem akart megállni normálisan.
- Rendben. – mosolygott féloldalasan, amivel anyámat még a mai napig le tudja venni a lábáról. – Minek veszel te sapkát a kocsiba, Nyuszi?
- Csak!- nyújtottam rá a nyelvemet.
- Bolond vagy. - ráncolta a szemöldökét és kinyitotta nekem az ajtót.
- Köszi apu, érzem a belőled áradó szeretetet!- morogva léptem ki előtte a téli hidegbe és indultam meg a kocsi felé.
A repülőtér terminálja tele volt emberekkel.
Mindenkinek ott volt a szemében az izgatottság, a remény, a félelem azok miatt
akikre talán már órák óta várnak. Ugyanezt lehetett látni rajtam is, hisz David
járata tíz perccel ezelőtt szállt le, de ő sehol sem volt. Apu keze már valószínűleg teli van véraláfutásokkal annyit
szorongattam.
- Nyugi már! Nem olyan egyszerű felvenni a csomagjaidat, átjutni a tömegen és megkeresni azokat, akikhez jöttél, mint te azt hiszed. – magyarázott, majd elkezdte ő is őrült módon szorítani a kezem.
- Hé!- nevettem és elkezdtem két kezemmel hárítani a támadást, de nem úgy sikerült ahogy szerettem volna. Nevetve birkóztunk a rengeteg ember között, akik most mind elhűlve néztek ránk. Halk torokköszörülésre kaptuk fel a fejünket. Először apám szólalt meg:
- Oh, Isten hozott! Molnár Attila.
- Sziasztok!Nos, örülök, hogy megismerhetlek. David Bright .- rázott kezet apámmal, majd felém fordult. – Léna, megkaphatom a beígért ölelésem? – mosolygott. Mosolyában volt valami megnyugtató. Olyan volt, mintha már ezer éve ismertem volna.
- Persze. - mondtam, majd karjaiba bújtam. - Örülök, hogy itt vagy! – suttogtam fekete pulcsijába.
- El sem tudod képzelni mennyit vártam már erre. – súgta, majd egy halántékomra nyomott puszi után elengedett.
- Nyugi már! Nem olyan egyszerű felvenni a csomagjaidat, átjutni a tömegen és megkeresni azokat, akikhez jöttél, mint te azt hiszed. – magyarázott, majd elkezdte ő is őrült módon szorítani a kezem.
- Hé!- nevettem és elkezdtem két kezemmel hárítani a támadást, de nem úgy sikerült ahogy szerettem volna. Nevetve birkóztunk a rengeteg ember között, akik most mind elhűlve néztek ránk. Halk torokköszörülésre kaptuk fel a fejünket. Először apám szólalt meg:
- Oh, Isten hozott! Molnár Attila.
- Sziasztok!Nos, örülök, hogy megismerhetlek. David Bright .- rázott kezet apámmal, majd felém fordult. – Léna, megkaphatom a beígért ölelésem? – mosolygott. Mosolyában volt valami megnyugtató. Olyan volt, mintha már ezer éve ismertem volna.
- Persze. - mondtam, majd karjaiba bújtam. - Örülök, hogy itt vagy! – suttogtam fekete pulcsijába.
- El sem tudod képzelni mennyit vártam már erre. – súgta, majd egy halántékomra nyomott puszi után elengedett.
