Hellóbelló! Új feji fent, még időben. Siker! Bár az utolsó fejihez csak egy valaki írt, én mégis felraktam. Csak miatta.
Kicsit változtattam az írásmódon. Igazából nem értem miért írunk mindig múlt időben. Nekem már magától, úgy jött. (kérdezett, mondta..stb.) Kipróbáltam ezt jelennel és sokkal könnyebben jöttek a mondatok. Szóval szerintem mostantól így hagyom. Remélem nem okoz gondot.
Áfonyának.
'I'm in this fight and I'm swinging and my arms are getting tired. I'm trying to beat this emptiness but I'm running out of time.'
Chapter 4.- Selfish
- És ez itt
az én szobám…- nyitok be kis birodalmamba Daviddel az oldalamon.
- Hű!-
mondja elismerően miközben tekintetét végig vezeti a Union Jack mintájú
falakon. – Ez nagyon…
- Sok?
Csicsás? Giccses?- sorolom a lehetőségeket, mire ő megrázva a fejét hangosan
felnevet.
- Angol. –
huppan le az ágyamra és int, hogy tegyem azt én is. – Nincs kedved beszélgetni?
- De van. –
a vigyort még nem sikerült leolvasztani a fejemről mióta megérkezett. Na majd
drága jóanyám megteszi, ha hazaér. Ebben biztos vagyok. – Szóval? Danny miért
nem jött veled?- érdeklődöm bátyám felől.
- Neki is
suli van. – mondja. - Szerintem elég laza apa vagyok, de ez az egyetlen dolog
amiből nem engedek. – ezt gondoltam. Valahogy mégis elszomorított a gondolat,
hogy ő nincs itt. – Ha láttad volna milyen hisztit levágott tizenhét évesen,
amiért nem jöhetett! Már most imád. –mosolyog rám. Kék szemeiben és nevető
gödröcskéiben magamat láttam. Le sem tagadhatott volna. Annyira hasonlítunk.
- Engem? –
lesek fel szempilláim alól.
- Bizony. –
bólogat lelkesen.
- Hát azért
örültem volna neki, ha ő is jön…- nézek félre egy pillanatra.
- Nézd
kicsim….vagyis Léna –javítja ki magát azonnal. –Sajnálom, hogy így felforgattam
az életedet. Nem akartam neked rosszat és soha nem is tenném. Én csak….önző voltam
és nem foglalkoztam azzal, hogy ez az egész mekkora fájdalmat okozhat neked.
Meg tudsz nekem bocsátani? – kérdezi kétségbeesetten. Válasz helyett csak
szorosan átölelem.
- Ez
egyáltalán nem a te hibád. - súgom, mire ő eltol magától, hogy a szemeimbe
tudjon nézni.
- Ha sok
lenne neked ez az egész, rögtön szólj! Rendben?
-
Nem sok esélye van, de rendben. – beszélgetésünket a lent csapódó ajtó és öcsém
kiabálásának a hangja törte meg. Megjött anya. Szuper! Előre félek.
- Szóval Dave,
hogy van a fiad? –Hát persze, hogy anyámnak pont vacsora közben kell ezt
csinálnia. Mióta megjött folyamatosan ez megy. David udvariasan üdvözli, ő meg
elmegy mellette , mintha ott sem lenne.
- Köszönöm,
jól! Okos, szorgalmas, tisztelettudó és remek hangja van. Olyan, akire tényleg
büszke lehetek.
- Aha. –
horkant anyu. Kezd elegem lenni belőle…
- Na idefigyelj! Ez itt mind a te hibád. Ha te
nem titkolózol és nem szakítasz el tőle nem lenne ez! Nem kellett volna az
egész eddigi életemet hazugságban leélnem. – nézek keményen a szemeibe. - Tudod, már nem is haragudtam rád. Úgy voltam
vele, hogy megvolt rá az okod amiért ezt tetted. Biztos jót akartál. Francokat!
A büszkeséged és a gyerekes duzzogásod miatt elszakítottál egy gyereket az
apjától. Ezek után szerinted van okom rá, hogy megbocsássak neked? Komolyan,
anyu? Ennyi erővel már el is vetethettél volna. Nem kellene most ezzel a
helyzettel küszködnöd.
-
Befejezted? –kérdezi összeszorított szájjal. Fáj az igazság, mi?
- Elment az
étvágyam. – tányérom a mosogatóba vágva , könnyekkel küszködve a szobám felé
indulok. Ez a beszélgetés még az élettől is elvette a kedvem. Csak egyedül
akarok lenni végre.
Ajtómat
hangosan becsapva magam után, egy csomag zsepivel a kezemben vágódom bele az
ágyamba, hogy végre kiadhassam magamból az elmúlt napok okozta feszültséget.
- Húzz el!-
szólok ki szipogva, miután meghallom a kopogást.
- David
vagyok. Bejöhetek? – próbálkozik tovább. Gyors mérlegelés után újra kiszólok.
- Gyere! – végül
beengedem , de azért a fejem visszafúrom a párnába. Hallom, amint bejön az
ajtón és nem sokkal később óvatos simítást érzek a hajamon.
- Jobban
vagy?- kérdezi én pedig, mint fuldokló kapaszkodom meg a kezében és bújok
közelebb hozzá.
- El akarok
innen menni. – kezdek bele újra a sírásba. Kíváncsi vagyok, mikor fogynak el a
könnyeim. Kezd elegem lenni belőlük.
- Hová? –
bújik be mellém. – Mond meg és én elviszlek bárhová, ha ettől jobb lesz neked. -
suttog miközben a mellkasára von. Már nem furcsa, hogy így közeledik hozzám.
Ezalatt a két hét alatt már hozzászoktam a gondolathoz, hogy nekem ő az apám és
nem az, akiről mindig is hittem, hogy az.
- Nem akarok
itt maradni. Nem tudok az anyámmal egy házban lenni. Nem megy. –panaszolom neki
kétségbeesetten mellkasába bújva.
- Igazából…-
kezdi elgondolkozva, mire kisebb erőfeszítések után felülök, hogy a szemeibe
tudjak nézni. – Mivel tudom, hogy mennyire imádod Angliát és Londont, mi pedig
hihetetlenül örülnénk neki, Dannyvel nemrég
arról beszélgettünk, hogy vajon kiköltöznél-e hozzánk Londonba.
- Amy H.
Véleményeket várom sok szeretettel, mint mindig! :)
Véleményeket várom sok szeretettel, mint mindig! :)
Szia Amy!
VálaszTörlésRemélem tudod,mennyire imádlak, amiért miattam feltetted az új fejezetet!!!♥♥
Vháááá,most nagyon-nagyon-nagyoon boldoggá tettél!:)
És tudod miért imádlak még?:D Amiért ilyen csodás fejit hoztál!! Imádom, annyira, hogy az leírhatatlan.
Kicsit sok az imádom, nem?x)
Mindegy,mert ez az igazság.:)
A vége pedig különösen tetszik! Nagyon felcsigáztál, mert egyre kíváncsibb vagyok Dannyre!:$
David állati aranyos volt ebben a fejezetben, hamar a szívemhez nőtt.:))
Egyébként én is gyakran gondolkozom azon,miért írunk alapból múlt időben. Nálam ez zavaros, mert hol így egy mondat,hol úgy...x)
Mindenesetre, tetszik,hogy jelenben írsz.:)
Kisregényem végére még annyit biggyesztenék,hogy nagyon várom a következő fejezetet!*o*
xoxo♥♥
két bajom van vele... hogy túl rövid lett... és, hogy vége van:) szerintem ezzel mindent elmondtam:D
VálaszTörlésDanny-re a kezdetek óta nagyon várok, szóóóvaaalll... jöhetne az 5. fejezet:3 :D
pacsi!♥ jó lett nagyon:D
pusziapofidra.<3
a te Nusikád:3