Chapter 4. - Selfish.

Hellóbelló! Új feji fent, még időben. Siker! Bár az utolsó fejihez csak egy valaki írt, én mégis felraktam. Csak miatta.

Kicsit változtattam az írásmódon. Igazából nem értem miért írunk mindig múlt időben. Nekem már magától, úgy jött. (kérdezett, mondta..stb.) Kipróbáltam ezt jelennel és sokkal könnyebben jöttek a mondatok. Szóval szerintem mostantól így hagyom. Remélem nem okoz gondot.

Áfonyának.

'I'm in this fight and I'm swinging and my arms are getting tired. I'm trying to beat this emptiness but I'm running out of time.'

Chapter 4.- Selfish

- És ez itt az én szobám…- nyitok be kis birodalmamba Daviddel az oldalamon.

- Hű!- mondja elismerően miközben tekintetét végig vezeti a Union Jack mintájú falakon. – Ez nagyon…

- Sok? Csicsás? Giccses?- sorolom a lehetőségeket, mire ő megrázva a fejét hangosan felnevet.

- Angol. – huppan le az ágyamra és int, hogy tegyem azt én is. – Nincs kedved beszélgetni?

- De van. – a vigyort még nem sikerült leolvasztani a fejemről mióta megérkezett. Na majd drága jóanyám megteszi, ha hazaér. Ebben biztos vagyok. – Szóval? Danny miért nem jött veled?- érdeklődöm bátyám felől.

- Neki is suli van. – mondja. - Szerintem elég laza apa vagyok, de ez az egyetlen dolog amiből nem engedek. – ezt gondoltam. Valahogy mégis elszomorított a gondolat, hogy ő nincs itt. – Ha láttad volna milyen hisztit levágott tizenhét évesen, amiért nem jöhetett! Már most imád. –mosolyog rám. Kék szemeiben és nevető gödröcskéiben magamat láttam. Le sem tagadhatott volna. Annyira hasonlítunk.

- Engem? – lesek fel szempilláim alól.

- Bizony. – bólogat lelkesen.

- Hát azért örültem volna neki, ha ő is jön…- nézek félre egy pillanatra.

- Nézd kicsim….vagyis Léna –javítja ki magát azonnal. –Sajnálom, hogy így felforgattam az életedet. Nem akartam neked rosszat és soha nem is tenném. Én csak….önző voltam és nem foglalkoztam azzal, hogy ez az egész mekkora fájdalmat okozhat neked. Meg tudsz nekem bocsátani? – kérdezi kétségbeesetten. Válasz helyett csak szorosan átölelem.

- Ez egyáltalán nem a te hibád. - súgom, mire ő eltol magától, hogy a szemeimbe tudjon nézni.

- Ha sok lenne neked ez az egész, rögtön szólj! Rendben?

- Nem sok esélye van, de rendben. – beszélgetésünket a lent csapódó ajtó és öcsém kiabálásának a hangja törte meg. Megjött anya. Szuper! Előre félek.

- Szóval Dave, hogy van a fiad? –Hát persze, hogy anyámnak pont vacsora közben kell ezt csinálnia. Mióta megjött folyamatosan ez megy. David udvariasan üdvözli, ő meg elmegy mellette , mintha ott sem lenne.

- Köszönöm, jól! Okos, szorgalmas, tisztelettudó és remek hangja van. Olyan, akire tényleg büszke lehetek.

- Aha. – horkant anyu. Kezd elegem lenni belőle…

-  Na idefigyelj! Ez itt mind a te hibád. Ha te nem titkolózol és nem szakítasz el tőle nem lenne ez! Nem kellett volna az egész eddigi életemet hazugságban leélnem. – nézek keményen a szemeibe. -  Tudod, már nem is haragudtam rád. Úgy voltam vele, hogy megvolt rá az okod amiért ezt tetted. Biztos jót akartál. Francokat! A büszkeséged és a gyerekes duzzogásod miatt elszakítottál egy gyereket az apjától. Ezek után szerinted van okom rá, hogy megbocsássak neked? Komolyan, anyu? Ennyi erővel már el is vetethettél volna. Nem kellene most ezzel a helyzettel küszködnöd.

- Befejezted? –kérdezi összeszorított szájjal. Fáj az igazság, mi?

- Elment az étvágyam. – tányérom a mosogatóba vágva , könnyekkel küszködve a szobám felé indulok. Ez a beszélgetés még az élettől is elvette a kedvem. Csak egyedül akarok lenni végre.

Ajtómat hangosan becsapva magam után, egy csomag zsepivel a kezemben vágódom bele az ágyamba, hogy végre kiadhassam magamból az elmúlt napok okozta feszültséget.

- Húzz el!- szólok ki szipogva, miután meghallom a kopogást.

- David vagyok. Bejöhetek? – próbálkozik tovább. Gyors mérlegelés után újra kiszólok.

- Gyere! – végül beengedem , de azért a fejem visszafúrom a párnába. Hallom, amint bejön az ajtón és nem sokkal később óvatos simítást érzek a hajamon.

- Jobban vagy?- kérdezi én pedig, mint fuldokló kapaszkodom meg a kezében és bújok közelebb hozzá.

- El akarok innen menni. – kezdek bele újra a sírásba. Kíváncsi vagyok, mikor fogynak el a könnyeim. Kezd elegem lenni belőlük.

- Hová? – bújik be mellém. – Mond meg és én elviszlek bárhová, ha ettől jobb lesz neked. - suttog miközben a mellkasára von. Már nem furcsa, hogy így közeledik hozzám. Ezalatt a két hét alatt már hozzászoktam a gondolathoz, hogy nekem ő az apám és nem az, akiről mindig is hittem, hogy az.

- Nem akarok itt maradni. Nem tudok az anyámmal egy házban lenni. Nem megy. –panaszolom neki kétségbeesetten mellkasába bújva.

- Igazából…- kezdi elgondolkozva, mire kisebb erőfeszítések után felülök, hogy a szemeibe tudjak nézni. – Mivel tudom, hogy mennyire imádod Angliát és Londont, mi pedig hihetetlenül örülnénk neki, Dannyvel  nemrég arról beszélgettünk, hogy vajon kiköltöznél-e hozzánk Londonba.

- Amy H.
Véleményeket várom sok szeretettel, mint mindig! :)