Holla everyone! Sajnálom! Meg sem érdemellek titeket!
Chapter 11.- Love is in the air
Mosolyogva fekszem az ágyamban reggel. Mosolygok, amikor elindulok az iskolába. Mosolygok a szörnyű matek órán, ahol olyanokat tanulunk, amikre úgysem lesz szükségünk soha a büdös életben. Tiszta időpocséklás. Na mindegy,
Mosolygok, amikor a tanár lecsesz, hogy miért nincs kész a házim. Ilyenkor úgy teszek mintha még mindig törném az angolt és nem érteném mit mond. Láss csodát, beválik! Mosolygok akkor is, amikor beállítanak szolgasorba mosogatni otthon és még akkor is mosolygok, amikor Danny hisztizni kezd és elkezd velem verekedni.
Mostanában az egész életem egy hatalmas, széles mosoly. Néha már saját magamnak is idegesítő vagyok. Ez van, ha a az ember szerelmes. Ha tényleg, igazán szerelmes.
A mai napom is ilyen. Felkelek, szép komótosan elkészülök, gyors reggeli és a vigyor majd szétrepeszti az arcom.
- LENAAAAAA!- üvölt az idiótája a földszintről.
- Mi van?- kiáltok vissza, miközben a szemhéjtussal próbálok egyenes vonalat húzni, de a remegő kezeim eléggé megnehezítik a dolgom.
- Két perced van, vagy mehetsz gyalog suliba.
- Arghh…- morgok és lecsapom azt a rohadt tust. Nem érdekel, ha nem egyenes. Legalább egyedi vagyok.
Felkapom a lehajított táskámat, beleszórok egy pár füzetet és lerohanok a lépcsőn. A londoni időjárás novemberben…nos, hogy is mondjam?! Hideg, nagyooon hideg. Lassan fél éve, hogy itt lakom. És imádom. Az első pár hét elég kemény volt. Daven, Dannyn és Ryanen kívűl nem ismertem senkit, de szerencsére ez is hamar megoldódott. Ryan,- igen a Tökfej, aki teljesen elrabolta a szívemet és akivel immár négy hónapja boldogítjuk egymást-, szóval az ő unokahugának volt a születésnapja, ahová én is hivatalos voltam. Szerintem nem is kell említenem mennyire paráztam előtte, hiszen ott volt az egész családja és jópár barátja is. Szerencsére minden félelmem hiábavalónak bizonyult. A szülei Julie és Peter nagyon kedvesek, a tesvérei pedig imádnivalóak. Az első percben befogadtak, és nem csak ők, hanem az egész család. Lett egy olyan barátnőm, akivel mindent meg tudok osztani. Ő nem más, mint Ry unokahuga Cecy. Így már egyáltalán nem érzem magam egyedül.
- Bekaphatod, Dan.- lököm oda, miközben elhaladok mellette. Szívás, ha a bátyád tud vezetni, te pedig nem. Mintha rá lennék szorulva höhh....
- Csak utánad, hugi!
****
-Ugyan már, Cecilia! Mindketten tudjuk, hogy Tyler beléd van esve. -oktatom cserfes kis barátnőmet, miután egy borzalmas matek óra után kilépünk a terem ajtaján.
-Mondod ezt te! De mi van ha nem? -áll meg a folyosó közepén és fordul felém. Vakító kék szemeivel aggódóan kémleli az arcom.
-Nincs ha, nekem mindig igazam van! -jelentem ki győztes vigyorral az arcomon és a szekrényemnek támaszkodó szőke hercegem felé indulok.- Szia! - bújok a nyakába, amikor elé érek.
-Na mizu, Kicsi?- nyom csókot a homlokomra.
-Cecy kikészít.- mondom úgy, hogy az említett is hallja, mire Ry mellkasa megremeg a visszatartott nevetéstől.
-Hééé!- méltatlankodik a kék szemű és már csak a vörös hajzuhatagot látjuk, amint elviharzik.
-ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ.- toporzékolok. -Most pedig megsértődött, ugye?
-Nyugi, tudod milyen Cecy...1 óra múlva elfelejti és hívni fog, hogy tovább nyavalyogjon.- mondja, mikor elkapja a kezem és elkezd húzni kifelé.
-Legyen igazad.- sóhajtom ,mire kapok egy puszit.- Hova megyünk?
-Először boltba, veszünk nasit utána pedig hozzátok.
-Minek nekünk nasi? -gondolkozom hangosan, miután beszállok az autóba.
-Mert köztudott tény, hogy nem lehet téged kibírni, ha nem kapsz nasit. -indítja az autót.
-Hát köszönöm szépen, igazán. - játszom a felháborodottat, de szerencsémre vagy inkább balszerencsémre pontosan tudja, hogy huzamosabb ideig nem tudnék rá haragudni, ezért most is csak egy elnéző vigyorral megforgatja a csodaszép kék szemeit és rásimítja kezét a combomra. Ezután már csak az útra figyel, én pedig őt bámulom és nem merem elhinni, hogy ez a csoda az enyém.
Kis idő múlva leparkol az ASDA-nál, ami megfelel az otthoni Tesconak. Egyetlen dologért szeretem: sok csoki, kevés pénzért. A nagy bevásárlás kb. annyiból állt, hogy tele pakoltam a kosarat különböző csokis finomságokkal, egy pár doboz Pringles és mehettünk is. Én csak pár dolgot akartam venni, de Ry rámparancsolt, hogy nem lesz elég és vegyek még. Kérdem én, minek nekem 6 tonna édesség?! Itt valami készülődik, érzem.
Épp a csomagtartóba pakoltunk, amikor a Tökfej telefonja megcsörrent.
- Csá, haver! Mizu?-szól bele.
- Ki az?- kérdezem halkan.
- Danny- tátogja felém.- Mindjárt megyünk, 5 perc és ott vagyunk. Oké, csá!- köszön el, majd felém fordul. - Irány haza!
****
- Hahó!- kiáltom el magam, amint belépek a házba.
- Bejönnél a nappaliba, Kicsim?-hallatszik Dave hangja a szobából.
- Megyek.- miután leszenvedem a csizmám, belépek a nappaliba. A szemem elkerekedik, megtelik könnyekkel, a torkom elszorul. Nem hiszek a szememnek.
- LÉNAAAA!- a kis törpe a szőnyeg közepén elhajítja a játékot, amivel eddig foglalkozott és hihetelen sebeséggel csapódik belém.
- Ádám!- kiáltok boldogan.Nem hiszem el. -Mit keresel itt?
-Velem jött.-mondja az ajtón belépő személy. - Hiányoztál, kicsim!
- Anya?- esek egyik kábulatból a másikba. Összeszorult szívvel nézem, ahogy könnyező szemekkel hozzám lép és magához ölel, miközben az öcsém még mindig belém csimpaszkodik.- Te is nekem!
~Amy H.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése